Kemoterápiával kezelt betegek haptoterápiás kezelésének értékelése

recenzió Machteld van den Berg, Adriaan Visser, Alexandra Schoolmeesters, Petra Edelman, Bart van den Borne „Evaluation of haptotherapy for patients with cancer treadted with chemotherapy at a day clinic” című cikkéről

Dr. Tihanyi Benedek

A cikk szerzői szerint a haptoterápia első tudományos vizsgálatát közölték, mikor 2006-ban megjelent e cikkük a Patient Education and Counseling folyóiratban. Kérdésükre, hogy a kemoterápiával kezelt rákos betegek hogyan értékelik a haptoterápiás támogatást, ill. milyen mentális változások figyelhetőek meg náluk, az efféle kiegészítő segítségben nem részesülő betegtársaikhoz viszonyítva, egy 90 járóbeteget, 4 kórházat és 2 haptoterapeutát bevonó vizsgálatukban keresték a választ.

Egy holland kórházban a kemoterápiával kezelt betegnek felajánlották, hogy vegyenek részt egy 5*45 perces haptoterápiás folyamatban, amelynek üléseit a kemoterápiás gyógyszereik beadásához időzítik (így egyrészről a vizsgálati alanyoknak nem kellett külön befáradniuk a kórházba, másrészről viszont az első és utolsó haptoterápiás ülés közt eltelt idő három hét és három év közt változott). Az erre vállalkozó betegek közül végül 31 fő volt, aki a kutatásban is részt vett: az ő életkorukhoz, nemükhöz, a rák és az alkalmazott kemoterápiás szer típusához illesztett kontrollcsoportot választottak 3 másik kórházból.

Az itt vizsgált kezelés nemcsak az időtartamban különbözött a bevett gyakorlattól (általában egy haptoterápiás folyamat 7-10 alkalmas, 45-60 perces ülésekkel), a célja is a rákos betegek jóllétének és a kemoterápiával való boldogulásának megsegítése volt, így kevésbé volt „terápiás”, konfrontatív. Az első ülésen rövid bevezetés után egy nyitóinterjúban mérték fel a betegek igényeit és céljait az ülésekkel. Ezután az alanyok lefeküdtek a kezelő asztalra, a haptoterapeuta pedig az érintésén keresztül igyekezett kapcsolatba hozni a betegeket a saját testi érzeteikkel és érzéseikkel. A folyamatot az alanyok visszajelzései irányították, így ülésről-ülésre változott a pontos menete, a leggyakrabban megérintett testrészek a hát, a láb, a lábfej, a has, a nyak és a váll volt. Habár a legtöbb beteg megnyílt a kezelés során és szabadon kezdett beszélni magáról, a szóbeli kommunikációban a terapeuták a betegek igényeit követték; az érintés és a beszélgetés együttjáró és egymást támogató eszközei voltak a kezelésnek.

A betegek saját bevallásuk szerint nagyon elégedettek voltak a haptoterápiával, különösen nagyra értékelték a személyes figyelmet és az ellazulást. Az 5 ülés előtt és után felvett standardizált kérdőívek segítségével megállapítható volt, hogy a kezelés során a kontrollhoz képest javult a kezeltek életminősége, a megélt kognitív- és társas funkcióik. A kérdőívek nem mutattak jelentős különbséget a hangulatot, az élet értelmességét, a testi tüneteket, az alvásminőséget és a testi tudatosságot felmérő kérdőívek pontszámai közt.

A hangulati állapot és a testi tudatosság terén talán azért nem sikerült kimutatni a haptoterápia hatásosságát, mert a kontroll és a vizsgálati csoport is magas pontszámokat mutatott. A szerzők megjegyezték azt is, hogy az alacsony részvételi számok miatt olyan összefüggések is elbújhattak a vizsgálat során, ami magas elemszám mellett már statisztikailag is jelentősnek bizonyulna. Más, testi tudatosságot fejlesztő módszereknél is megfigyelték a rendszeres gyakorlás fontosságát a kívánt hatások elérésében, így a haptoreápia hasznát ebben a vizsgálatban elfedhette az is, hogy akár több hónap is eltelhetett két kezelés közt.

Mindezek alapján javasolható a haptoterápia bevonása a kemoterápiával kezelt betegek ellátásába, és szorgalmazható a terápiás érintés kórházi felhasználásában kitapasztalt jó gyakorlatok összegyűjtése, azok tudományos vizsgálata.

Dr. Tihanyi Benedek T.

A cikk teljes terjedelemben itt olvasható.