Haptonómia az egészségügyi ellátásban
Az egészségügyi ellátás kultúrájában meghatározó, hogy a szakemberek munkáját szigorú protokollok szabályozzák. A protokoll, mely meghatározza a kapcsolat tartalmát és módját, nagymértékben hozzájárul, hogy a gondozási, ápolási feladatok rutintevékenységgé váljanak.
A fenti tendenciából fakadóan az ellátásban sérül, elszemélytelenedik a gondozó és az ellátást igénybe vevő személy közötti kapcsolat, holott igazolt tény, hogy az alapszükségleteink közé tartozó affektív kapcsolatok önmagukban is gyógyító hatásúak.
Különösen problematikus terület ezen belül a gondozásban elkerülhetetlenül jelen lévő érintés, annak mikéntje, minősége, gyakorisága. Általában nem érzékeljük, így nem is reflektálunk arra, mit jelent az érintés a másik személy számára, és gyakran magunk sem vesszük észre, pedig számtalan érzést kelt bennünk egy-egy érintés.
Az érintésen keresztül kifejezhetjük együttérzésünket, támogatásunkat, elismerhetjük a másik személyt annak, aki és megerősíthetjük őt az ő teljességében. Ebből adódóan az érző, értő érintés olyan többletet jelent a beteggondozásban, amely az életminőség javulását, a létezés méltóságának megélését teszi lehetővé nehéz, szenvedéssel járó fizikai és érzelmi állapotokban, és a betegségek végstádiumának idején is.
A haptonómia ahhoz nyújt eszközöket és támpontokat az orvosok és ápolók számára, hogy a protokoll követéséből adódó személytelenséget miként tudják ellensúlyozni, megteremteni a bizalmi párbeszéd feltételeit, és a haptonómiás kontaktusok segítségével hogyan tudnak nyugalmat, bizalmat és önbecsülést adni önmaguknak és az ápolt személynek.
Az affektív kontaktusok alkalmazása a gondozószemélyzet és az ápoltak közti interakciók minőségének javulását, komfortosabbá válását eredményezi mindkét fél számára a mindennapi élet különböző területein, többek között a betegek mozgatásában.
Az affektív kontaktus révén átalakul a gondozott ápolóval való kapcsolata: a gondozott személy mobilizálja képességeit, mert a találkozás bizalmat, biztonságot és önállósodási törekvést ébreszt benne, a gondozó pedig egy másfajta jelenléttel végezheti munkáját. Ezáltal fizikai erőfeszítései csökkennek, feladata könnyebbé válik. Ha a gondozó kifejleszti magában az affektív kontaktusra való képességet és érzékenységet, izmai rugalmasabban szolgálják ki a beteg mozdításához szükséges mozdulatokat: az összehangolódás jóvoltából idő, energia spórolható meg, hiszen a két test határainak áteresztővé válása révén a közösen végrehajtandó mozdulatokból a páciens jobban ki tudja venni a részét. Így a segítő személy az autonómia felé kíséri a gondozott személyt: a támogatás, amelyben a beteg részesül, nem okoz függőséget és nem jelent alárendeltséget, hanem teret biztosít arra, hogy a benne rejlő lehetőségeket felfedezze, és későbbi helyzetekben is magabiztosabban hasznosítsa.
Az affektív kontaktusban átértelmeződik a „teher” fogalma, és az ápolók körében jelentős mértékben csökken bizonyos izom- és gerincproblémák kockázata.
A gondozónak nem kell külön kezelnie a technikai és a kapcsolati gondozás kérdését: jelenlétének minősége minden ápolói cselekvésben tetten érhető, és kifejti hatását, ami által a „kezelés” átadja helyét egy tényleges kooperációnak, egy emberséges támogatásnak.